A naturalizmus lehetőségei a mai pszichológia filozófiájában

Pléh Csaba

In: Nyíri Kristóf (szerk.): Filozófia az ezredfordulón. Áron Kiadó, 151-161. oldal, 2000.

A kérdések újra felmerülése

Természetesen a mai lélektan is egyszerre áltatja magát a tekintetben, hogy kérdései vadonat újak, másrészt felismeri, hogy nagy kérdései számos tekintetben

hasonlítanak a száz évvel ezelőttiekhez. Csak remélni tudjuk, hogy annyi változás talán van, hogy szemben a száz év előttivel, ma már kevésbé mozgatnak egzisztenciális félelmek intellektuális kérdésekben. A naturalizmus megítélését például nem annyira befolyásolják egzisztenciális megfontolások, mint ahogy azt a "pszichologizmus vita" tanúsága szerint egy évszázada befolyásolták (Kusch, 1995).

Az 1. táblázat ezt hasonlóságot foglalja össze, mely érvényes mind az elméleti kérdésekre, mind pedig a naturalista kiindulásúak előtérbe helyezett szakmai problematikájára. Jellegzetes kérdés ma is és akkor is a "jelentés" és az idegrendszeri működés összekapcsolása: tudunk-e idegrendszeri megoldásokat adni a jelentés kérdéséről, vagy az legfeljebb korrelátuma a mentálisnak? Másik ismétlődő kérdés, vajon a kultúra s a neki megfeleltetett értelemteli és történeti szerveződés tekinthető-e természeti jellegűnek, vagy pedig éles határ választja el őket egymástól? A mai naturalista megoldási javaslatok lényeges mozzanata itt nem annyira a kultúra naturalizálása, hanem a natura kulturálissá tétele. Végül ismétlődő kérdés a szabadság segélykiáltása is, mely szerint a (pszichológiai) naturalizmus determinálttá tenné az embert.

1. táblázat:
A naturalista pszichológia jellegzetes megkérdőjelezései az 1900-as években és ma

Kérdés Klasszikus naturalizmus Klasszikus bírálat Mai naturalizmus Mai kritika
Jelentés kérdése afáziatan: szóképek az agyban Bergson: szókép csak alap, értelem: Ego szemantikai mezők az agyban Ricoeur: csak a jelentés alapja
Kultúra és történelem evolúciós kulturalizmus, Haeckel Dilthey: megértés, történelem Tomasello: kulturális tanulás a kiindulás Harré: lelki historikus, változékony
Determinizmus Fiziológiai naturalizmus Brentano, Husserl: kategóriák, fenomenológia konstrukcionizmus kritika és evolúciós naturalizmus Searle: a jelentésadó intencionális ember

A pszichológia sorsát azóta is erősen meghatározza háromféle vélt szakadék (legalábbis a naturalista szempontjából vélt szakadékok ezek). A biológiai és társadalmi emberkép, az individuális és a szociális ember, végül a a tények világa és a szellemi értékek követése ismételten szembekerülnek egymással. S ezekben a pólusokban a bevett pszichológia - a kísérleti lélektan, a természettudományos elkötelezettségű pszichológia - úgy jelenik meg, mint ami biologista és individualista, s nem tud mit kezdeni sem az ember társadalmiságával, sem társasságával, s főként nem az értékek rendjével. A mai naturalisztikus pszichológia két új mozzanatot emel be, hogy meghaladja ezt a kettéosztást. Az első annak a gondolatmenetnek felel meg, ami már a hagyományos értelemben "szocializálatlan" csecsemő életében is felfedezi a szocialitást: úgy véli, hogy a ",másik elme" tételezése például, s azt ezt megelőző szándéktulajdonítás az evolúció nyujtotta kiindulópont. Az emberi lélek abban az értelemben is társas, hogy úgy keletkezik, hogy az evolúció megoldja a filozófus számára megoldhatatlan "másik elme" kérdést (Humphrey, 1976). A mai naturalizmus újdonsága, hogy ezt a csecsemőkori kiinduló feltételekre is bizonyítja. (Csibra és Gergely, 1998 jó összefoglalót adnak erről, miközben egy sajátos elméleti állaspontot is képviselnek, a "tiszta teleológiát" tekintik kiindulópontnak. A kiinduló szocialitás filozófiai jelentőségéről izgalmas képet ad Changeux és Ricoeur,2000 vitakönyve.)

A másik naturalista újdonság, mely az etológiában és a csecsemőkutatásokban összefonódik az elsődleges elemi szocialitás doktrinájával, az a gondolat, hogy az ember sajátosan értelmező lény, aki mind az oksági értelmező modelleket, mind a szándéktulajdonítást nem mint afféle irodalmi hemeneuta, hanem mint praktikus hermenuta használja (Dennett, 1998a,b). Az ember ilyen értelemben különösen jó pszichológus. s éppen ez a "pszichológus" volta teremti meg a kultúra lehetőségét. Michael Tomasello (1999) az ember "jó pszichológus" voltából kiindulva a mellett érvel, hogy maga a kultúra alkotás képessége kulcsfontosságú kiinduló biológiai feltételünk. Olyan vonás lenne ez, melyben összekapcsolódik a szocialitás és az intencionális mozzanat: az ember a másikra figyelve annak szándékrendszerét próbálja feltárni, nem pusztán mozdulatait figyeli, s ez irányítja szociális tanulását.

  1. A társas viszonyok alapjait biológiai folyamatokként kezeljük
  2. Az értelmezés és jelentésadás nem különleges folyamat. Biológiai értelemben vagyunk hermeneutikai gépezetek, egyszerre okokat kereső, s szándékértelmező lények.

Úgy érezzük, hogy az újra felmerülő kérdések világában valóban új megoldásokat kínálunk, éppen azzal, hogy a hagyományos dualisztikus megoldásokat háromszögekkel váltjuk fel. Az alábbi példa azt mutatja ezek közül, hogy a lelki jelenség teremti meg a kapcsolatot az egyébként közvetlenül össze nem kapcsolódó idegrendszeri és kultúrális világ között. Egy hosszú történetben kialakult sajátos viselkedésmód, például a mások példájából való kulturális tanulás mechanizmusa, mely proximális okként agyi neoformációk következménye, lehetővé teszi a kultúrát (Tomasello, 1999).

lelki jelenség
-> agyi folyamatok
-> kulturális folyamatok

Idegtudományi tudásunk és a "belső ember"

A mai naturalizmus amikor idegrendszeri működés és belső világ kapcsolatát keresi, meghaladja a klasszikus redukcionizmust. Ezt nem a szavak szintjén teszi, hanem éppen azzal, hogy az idegi és a gondolati szerveződést is történetében nézi. Fogalmilag ez megjelenik abban, hogy mind az agyi és a lelki, mind a leki és a kulturális jelenségek között inkább egy mintázati megfeleltetést keresnek, semmint triviális redukciót.

A területek közti kapcsolatok túl változatosak és kifinomultak ahhoz, hogy pusztán a redukcionizmus és redukcióellenesség keretében tárgyaljuk őket. A járvány például a kórtani jelenségek ökológiai vizsgálata. [...] Nem redukálható a kórtanra, ugyanakkor nem definiálható és nem fejlődhet függetlenül a kórtantól.

Az epidemiológiai analógiával azt szeretném sugallni, hogy a pszichológia szükséges, de nem elégséges a kulturális jelenségek jellemzésére. A kulturális jelenségek a pszichológiai jelenségek ökológiai mintázatai. Nem egy autonóm valóságszintre tartoznak, ahogy azt az antrdedukcionisták hirdetnék; nem is tartoznak pusztán a pszichológiára, ahogy a redukcionisták hirdetnék.

(Sperber, 1996, 74. o.)

Agy és belső világ párhuzamait keresve a mai naturalizmus, szemben az évszázaddal ezelőttivel, nemcsak egyedi képzetekkel foglalkozik, hanem struktúrákkal illetve szerveződési elvek megfeleltetésével. Landau és Jackendoff (1993) például egy jellegzetes humán terület, a nyelv strukturálódása és a látórendszer szerveződése között keresnek párhuzamot. A nyelvekben aszimmetria figyelhető meg a sokezer elemet tartalmazó, használatában a tárgyak formájára érzékeny főnevek rendszere, s a néhány tucat elemből álló, forma érzéketlen, csak konfiguráció érzékeny helyi kifejezések rendszere között. Ez a meglehetősen egyetemes kettőség szerintük megfelel a látórendszerben érvényesülő dualitásnak: a finom felbontású formaérzékeny mi és a formaérzéketlen, de igen gyors, mozgás és konfiguráció érzékeny hol rendszer kettősségének.

Hasonló strukturális izomorfiák a nyelvvel kapcsolatban is felmerülnek. Már a fiziológia redukcionizmus múlt századi kritikái is kiemelték, hogy ha érvényes az a gondolatmenet, hogy az idegrendszer mintegy a szavak tárháza, akkor a szemantikai területeknek megfelelő hatásokat kellene találnunk agysérüléseknél. Száz éven át kételyeket hangoztattunk erről. Már Bergson is megfogalmazta ezt:

Nos, ha valóban emlékek raktározódnának az agykérgi sejtekben, akkor a szenzoros afáziában például meghatározott szavak vissazfordíthatalan károsodásával találkoznánk, mások teljes megtartása mellett . [...] A valóságban "az emlékezetből kieső szavak valahogyan önkényesen, egyenesen szeszélyesen választódnak ki.

(Bergson, 1896, 131. o.)

Két évtizede kezdtek megjelenni tanulmányok arról, hogy a szókincs felbomlása mégsem szeszélyes: van szemantikus mezőkre specifikus agyi leképezés. Számos (33 betegnél kimutatott) neuropszichológiai és képalkotási vizsgálat eredménye utal arra, hogy tematikusan elkülönült sérülések figyelhetőek meg. Bizonyos halántéklebenyi területek sérülése az állatneveknek, másoké az eszközneveknek feleltethető meg (összefoglalására lásd Changeux és Ricoeur, 2000). A specificitás érdekessége, hogy magában a specifikus sérülésben kitüntetett szerepe van az állati élő (animális) kategóriának. Ez feltehetően egy sajátosan kialakult evolúciós adaptációnak felel meg: az állatok kategóriáinak alakulására sajátosan felkészült evolúciós rendszerről van itt szó (Caramazza és Shelton, 1998).

Ugyanakkor joggal vethető fel a szemantikai kérdés: tényleg a szavak teljes fogalmai tartalma tárolódna a halántéklebenyben? Úgy tűnik, hogy nem. Az idegtudomány is arra utal, hugy meg kell különböztetnünk a lexikai és az enciklopédikus tudást. Míg az előbbi a jelek közötti szabályozottsággal jelek egymás közti összefüggéseivel kapcsolatos, s megfelel annak, amit Benveniste (1974) szemotikai szerveződésnek nevez, melynek pszichológisilag a felismerés felel meg. A másik tagolódás a fogalmi világ teljes gazdagsága: ez felel meg Benveniste szemantikai tagolódásának, az agykéregben pedig egy megosztottabb reprezentációnak. Pulvermüller (1999) ennek a kettős felfogásnak egy sajátos szintézisét kísérelte meg. Az ő értelmezésében egy-egy szó teljes idegrendszeri leképezése a szó jelölte életszférának megfelelő funckionális sejtegyüttes lenne, amely az agykéreg különböző részeiben zajló aktivitásokat az adott szó egyedi jelentésére nézve sajátosan fogná egybe. Eszerint nem egyetlen agyi helyhez kapcsolódó, hanem tartalomfüggő az, hogy a sejtegyüttesben mely agykérgi részek vesznek részt. Például a látással kapcsolatos szavak inkább aktiválnák az occipitális kérgi területeket, a mozgással kapcsolatos szavak inkább a motoros területeket és így tovább.

Érdekes ezt összevetni azzal, hogy egy végeredményben wittgensteini ihletésű kritikában Rom Harré (1989) többek közöt annak felismerését hiányolta a kognitív pszichológiából, hogy a nyelvi jelentés nem rögzített, hanem hajlékony és inherensen variábilis rendszer. A mai kapcsolatelvű felfogások legalábbis a szavak jelentésére elegt tesznek ennek a hajlékonysági kívánalomnak. Ezzel persze, mondja nyelvész kritikusuk, Bierwisch (1999) még nem adtunk választ a néz és a lát vagy az ad és vesz eltérésére. Vagyis a szavak szemantikája, a nyelvészek és kognitív kutatók által vizsgált szemantikai hálózatok s az idegrendszeri hálózatok közötti izomorfizmus lehetőségének határai még vitatottak. Maga a szemantikai izomorfia azonban világosan előkerül a szavak, e legsajátosabban emberinek tartott objektumok világára nézve is, s nem csak például a színek élményvilágának és fiziológiájának viszonyára, mint annak idején Patricia Churchland (1986) javasolta.

A logika és a teoretikus mentális struktúra eredete

A klasszikus antipszichologista logikát mára a "lélek logicizálása" váltotta fel, ami rejtve egy "naturalizált" logikát képvisel. Valójában a mai lélektan filozófiájában ennek különösen érdekes megfogalmazása az a törekvés, amely a logika kérdését kétféle megismerés és tudásleképezési móddal kapcsolja össze. Bruner (1990, 1997) felfogásában a narratív és teoretikus tudásmódok igen korán kialakuló eljárások. Az első a sorrendiségre, epizódokra, egyénekre építve rendezi a világot. A narratív tudás a személyekről és emberi dolgokról meglévő tudás jellegzetes hordozója. Az ezzel szembeállított teoretikus tudás viszont az időjegy nélküli logikai hierarchiák, a kategoriába tartozás köré szervezi a tudást. Az utóbbi forrását ma már naturalista módon is keressük. Atran (1998) koncepciója élőlényekből vezeti le a kategorikus, esszencialista fogalmakkal folyó gondolkodást, s mint Sperber (1996) és Mithen (1996) rámutatnak, ez másodlagosan nemcsak a logika, hanem az előítélet forrása is lesz, amikor emberekre is alkalmazzuk.

A naturalista elméletek szempontjából kitüntetett jelentősége van azoknak az elképzeléseknek, amelyek a kultúrát próbálják elhelyezni a természeti magyarázatok közé. Az evolúciós kérdés valójában az, hogy a gondolkodási szerveződési módjai maguk honnan erednek. Egy részüket, például bizonyos következtetési alapmechanizmusokat a véletlen alapú adaptációs paradigmákba illesztve visszavezetjük az emberréválás esetlegességeire. Egy részük viszont az információ megjelenítés, a reprezentációs rendszerek kölcsönhatásaiból származik. Merlin Donald (1991) a 2. táblázaton bemutatott koncepciójában a narratív szerveződés korábbi mimetikus reprezentácit felváltó nyelvhez, a logikai, hierarchikus szerveződés eluralkodása pedig az íráshoz kapcsolódna. Az írás a tudás deklaratív felfogásának uralmát valósítja meg: létrehozza azt az embert, aki úgy is le írható, mint egy szövegszerkesztéssel bajlódó számítógép. Ezzel az új kognitív szerveződéssel azonban nem változott meg az ember biológiai felépítése: annak lehetőségeit használja ki az új kulturális tanulás.

2. táblázat
Merlin Donald (1991, 1993) elképzelése a reprezentációs rendszerek és kultúrák változásáról az emberréválás során

Kultúra neve Faj, korszak Emlékezeti típus Átadás
Epizodikus főemlősök, 5 m epizodikus események nincs
Mimetikus Homo erectus, 1.5 m testtel reprezentál, társas mozgás lejátszás, utánzás
Mitikus (narratív) Homo sapiens, 50 e nyelvi, szemantikus mítoszok, elbeszélő tudás és átadás
Modern (teoretikus) modern ember, 10 e külső tárak, rögzített tudás rögzített tudás, külső autoritás

Az írásrendszerek megjelenésével új helyzet áll elő az egyén mentális szerveződését illetően is (Nyíri, 1994). A társas információkezelés új módja, a kulturális szerveződés új funkcionális moduláris szerveződést valósítana meg az idegrendszerben is: a külső információtárolás emlékezetünket kettős osztatúvá teszi, ahol támaszkodunk a "dologiasított" külső tudáshordozókra is. Vagyis a naturális rendszer átszerveződik a maga által kialkított kontingenciáknak megfelelően.

A determináltság kérdése

A klasszikus naturalizmus vagy belső (genetika) vagy külső (környezet) tényezőkre apellálva igencsak determináltnak állította be az embert. Az "új naturalizmus" az etológiai értelmező rendszerek s a hozzáállások fogalma segítségével (Dennett, 1998a) jóval lágyabb determináltságot enged meg. A fejlődésben ma már a szelekciós értékű kritikus periódusok, a visszaállítható hajlékonyság és a kulturális kódoknak megfeleltethető "reprezentációs újraíró rendszerek" viszonya a kulcskérdés a merev determináltság helyett.

Ez persze nem nyugtatja meg a kételkedőket. A naturalista megoldások ugyanolyan gyanúsak ma, mint voltak száz évvel ezelőtt. Megfogalmazódik ez a kétféle - evolúciós és fiziológiai - magyarázat mindegyikére. Többnyire olyan feszültségről van itt szó, amelyben a klasszikus örökség és a finom fogalmi distinkciók nevében kategoriahibákban marasztalják el a naturalistákat. Megjelenik ez az evolúciós naturalizmus mai formáira nézve is.

Elvileg [...] az evolúcióelméleti kísérlet, mint minden olyan kísérlet, ami a természettudományok és a "moráltudományok" kibékítésére törekszik, mélységesen kétes dolog

Gadamer: Két világ polgára. in Michalski, 1988, 239.o.

De megjelenik ugyanígy a neurobiológiai megfeleltetésekről szólva is. Ezek kulcsproblémája, hogy az élmény valóságához képest egy leegyszerűsített élményt akarnak használni. S így a vita végeláthatatlanul kezdődik újra és újra.

Számomra a megkülönböztetés nem annyira a pszichológia és az idegtudomány közt érvényes. A szakadék talán már a pszichológia és a fenomenális élmény közt megvan. [...] A pszichikus tartalom fogalma konstruktum ahhoz az élményhez képest, hogy a világra irányulunk, és ennek megfelelően az intencionalitásban kívül lépünk magunkon. [...] A fenomenológia nagy előrelépése az volt, hogy szakított a tartály-tartalom viszonnyal, mely a pszichikumból egy helyet csinált. Egyáltalán nem fogadhatom el tehát azt a koncepciót, mely a "szellemből" tartályt csinál.

Ricoeur:in: J.-P. Changeux és P. Ricoeur (2000), in press.

Hivatkozások