Wundt időszerűsége

Pléh Csaba

In: Pszichológia, 2, 279-316. oldal, 1990.

Wilhelm WundtA modern pszichológia alig több mint egy évszázados történetéhez képest imponáló gyakorisággal ma újra - legalább harmadszor - saját módszertani alapjainak megkérdőjelezését, illetve kritikus vizsgálatát (is) implikáló önreflexiós korszakát éli. Ezek az önreflexiós, vagy, ha dramatizáltan akarunk fogalmazni, válságkorszakok - ahogyan többek között Jarosevszkij és Anciferova (1974) rámutatnak - mindig a tudománytörténeti elemzés örvendetes megélénkülésével járnak: akárcsak a tágabb társadalmat, a pszichológusokat is akkor érdekli történelmük, amikor eligazodási zavaraik vannak.

Ilyen korszak volt a századforduló, amikor az vezetett el az önreflexióhoz, hogy megjelentek s megerősödtek azok a szakágak, melyek nehezen voltak összeegyeztethetők az önmegfigyeléses kutatás hitvallását követő és magát egyedüli jogos akadémikus képviseletnek tartó pszichológiával. Ilyen szakágak voltak: a pszichopatológia, az összehasonlító lélektan, a gyermeklélektan és a reflexológia. De megpróbálta kiterjeszteni területi igényeit a pszichológia a gondolkodás terrénumára is. Ezt mélységes szakmai (pszichológiai) és az objektiváció introspekciós vizsgálatának lehetőségével kapcsolatos filozófiai és logikai kételyek kísértek. Ezt a kételyt és vitát mai szemmel világosan úgy értelmezhetjük, mint a mentális reprezentáció szenzualista és propozicionális felfogása közti ellentmondást. A würzburgi gondolkodáskutatók szakítottak azzal a szenzualista felfogással, amely minden mentális tartalmat érzéki töredékekre vezet vissza. Ehelyett a megformált gondolatot szeretnék megragadni. Valójában a propozicionális szerveződést a gondolat személy feletti világára hirdető Gottlob Frege (1982) elképzeléseit vetítik le az egyéni ember gondolati szerveződéseinek világába. Kortársaik, mint látni fogjuk, Wundt is, nyíltan a módszerüket kérdőjelezték meg. A valóságos gond azonban a reprezentáció eltérő értelmezése (ld. erről Bloor, 1983). Ezeknek a vitáknak a hatására jelenik meg először az igény a fiatal pszichológiában a saját tevékenység történeti kontextusba illesztésére s az önreflexióra. Ez a magyar pszichológia akkori kezdeményeiben is megmutatkozott, többek között Dienes Valéria (1914) A mai lélektan főbb irányai című, mindmáig izgalmas olvasmányt nyújtó áttekintésében.

Ilyen reflektív kor a két világháború közötti időszak is, amikor a fenti, ún. első válságra adott válaszokként kialakult nagy iskolák és a kisebb irányzatok együttélése, egymásra acsarkodása, illetve hatása teremti meg az önreflexió igényét: kezdve Karl Bühler (1927) klasszikus monográfiájától, A pszichológia válságától, mely először fogalmazta meg a válságot a bőség zavaraként, Vigotszkij (1971) közismert kritikai és integratív próbálkozásain keresztül egészen olyan panorámikus kiadványokig - hogy megint magyar példát említsünk -, mint az 1947-ben megjelent A mai lélektan című kötet (Faludi, 1946).

De így van ez újra a hatvanas évek második felétől most már folyamatosan, három évtizede, a mai pszichológiában is. Ezt az új reflektivitást számos tényező motiválja: legfőbb jellemzője a pszichológiai, tágabban a társadalomtudományi behaviorizmusnak és a hozzá kapcsolódó, naivan pozitivista tudományfilozófiának a megrendülése. Megjelenik ez a reflexió nagy pozitív programokban, főként az összefoglalóan kognitív forradalom néven emlegetett szemléletváltásban, mely a viselkedő emberrel szemben a világot modelláló, megismerő embert fedezi fel újra (Neisser, 1984; Pléh és Lányi, 1984). De megjelenik a természettudományos attitűd egészének megkérdőjelezésében, néhol pszichológiai alkalmazásainak kifigurázásában is. A pszichológiától egy kriticista vagy egyenesen messianisztikus társadalmiságot kérnek számon, reklamálják a kauzálissal szembeállított megértő attitűd használatát és általánosabban megjelenik a törekvés a pszichológiai megismerés relativizálására. (A hazai szakmai közönség először a Pszichológia hasábjain 1982-83-ban Kenneth Gergen koncepciója kapcsán folyt vita révén értesülhetett ezekről a kérdésekről.)

Az önreflexiós igény felemlegetése kontextust ad a gyökerek újravizsgálatára irányuló igénynek. Amikor a saját tevékenység feletti reflexióra van szükség, vagy éppenséggel módszerbeli válságot érzünk, a pszichológiában is érdemes visszamenni a gyökerekhez. Ugyanúgy, ahogy például a filozófiai hagyomány hipermodernnek tartott megújítói Descartes-hoz vagy Locke-hoz mennek vissza, s újdonságukat sokszor az ő meghaladásukban látják, illetve visszatérésben a még klasszikusabb Arisztotelészhez. (Gondoljunk például Ryle nevezetes Descartes-kritikájára s új test-lélek koncepciójára, mely bevallottan vagy rejtve ott rejlik a mai kognitív tudomány és elmefilozófia funkcionalizmus vitáiban.) Más filozófiák e klasszikusok újra előtérbe helyezésében látják a kor feladatát. (Gondoljunk Chomsky [1966, 1974, 1995] kartéziánus nyelvészetére, mely háttérbe szorult descartes-i nativizmust hivatott felújítani. Vagy a posztmodern gondolkodás felszabadító és pluralisztikus gondolatmenetei (pl. Rorty, 1992, hangsúlyozottan John Dewey újraolvasására hivatkoznak.)

A modern pszichológia számára Wundt hasonló kiindulópont. Újraolvasása és -gondolása antikvárius módon megvilágítja mai gondjaink történeti előképeit, de többet is ad ennél: világosabbá teszi, hogy mik is azok a lehetőségek, melyek között a mai önreflexió során választanunk kell a pszichológiában.

Miért éppen Wundt?

Mi az indoka, hogy konvencionálisan éppen Wilhelm Max(imilien) Wundtot /1832-1921), a Lipcsei Egyetem 1875-től 1917-ig volt professzorát tartjuk a mai pszichológia "megalapítójának"? A kérdés puszta felvetése is mutatja, mennyire központi és ugyanakkor paradox szerepe van Wundtnak a pszichológia egészére vonatkozó történeti tudatunkban. A hagyomány szerint őt tartjuk az alapítónak, ugyanakkor érzelemelméletét kivéve nevével alig tudunk összekapcsolni valamilyen konkrét, máig is releváns tényt vagy elméletet. Ugyanez korántsem mondható el Gustav Fechnerről, Hermann Ebbinghausról, Georg Elias Müllerről, Francis Galtonról, William Jamesről, James McKeen Cattelről vagy Alfred Binet-ről. ők módszerbeli alapvetés mellett számos konkrét elmélet máig érvényes és vitatott képviselőiként élnek.

A kortársak röviddel halála után a kísérletező és az elméleti igény összekapcsolását tartják Wundt fő erényének, azt, hogy egyszerre elemző, kísérletező és átfogó, filozofikus, összegző elme (Kornis, 1921). Titchener (1921b, 177. o.), a Wundt szemléletét Amerikába átplántáló angol származású tanítvány prófétai módon azt is látja, hogy a mester híre s attitűdje túl fogja élni partikuláris elméleteit: "...szerintem Wundt híre akkor is meg fog maradni, ha speciális elméletei végleg megbuktak; fennmarad ...mivel új nézőpontot alakított ki ...Kész vagyok azt mondani, hogy Wundt nem egyedül a kísérleti pszichológia megalapítója, hanem a pszichológiáé".

A jóslat negatív oldala (a hírnév megmarad, a részletek elmosódnak) oly mértékig bevált, hogy ha kiragadott Wundt-idézeteket ítéltetünk meg felsőéves pszichológus hallgatókkal, azok csak akkor ismerik fel a mestert, ha tudományos attitűdje legismertebb hozamáról, a kísérleti módszerről van szó, egyébként pedig a Wundttól származó idézeteket (csökkenő sorrendben) Freudnak, Skinnernek, Jamesnek és Watsonnak tulajdonítják (Anderson, 1971).

Wundt központi jelentőségét a pszichológiatörténészek évtizedekkel halála után elsősorban szintén attitűdbeli tényezőkben s szociológiai kihatásában, befolyásában vélték legkönnyebben megragadhatónak (Murphy, 1949, Flugel, 1957). Tizenkilencedik századi, közvetlen elődei az objektív módszer használatát illetően Jourdain úrként prózában beszélnek, kísérleti pszichológiát csinálnak, de nem tudják, hogy ezt teszik (Fechner, Helmholtz, Donders), vagy jól megfogalmazzák a próza (a filozófiától elváló tapasztalati pszichológia) szabályait, mint Alexander Bain, de nem kísérleteznek. Wundt nemcsak észreveszi, hogy megérett az idő arra, hogy a ténylegesen a lelki jelenségekkel folytatott kísérleti gyakorlatot s ennek elméleti alapjait egy új tudomány, a filozófiáról leváló kísérleti pszichológia keretében egyesítse, hanem vállalja is az ezzel járó intellektuális kockázatokat s az expanzív munkát.

Ezt az új szemléletmódot Wundtnak bőségesen volt módja kifejteni. Mint Edwin Boring (1950) összeszámlálta, Wundtnak csaknem 500 (!) tudományos publikációja van. 21 és 88 éves kora között 53.735 oldalt publikált, ami átlagosan napi 2,2 oldal írását jelenti 68 éven át. Írásainak igen nagy tömbje, köztük különösen az először 1873-74-ben megjelent Grundzüge der Physiologischen Psychologie tankönyv, illetve kézikönyv. (Tankönyv magyarul megjelent fontosabbik munkája, A lélektan alapvonalai - Wundt, 1898 - is, mely Grundriss der Psychologie című művének fordítása.)

Wundt mint paradigma alkotó

Visszatérve a Grundzüge-re, ez a munka negyven éven át az új, fiziológiai lélektan (látni fogjuk, hogy Wundt ezen kísérleti pszichológiát ért) aktuális állapotának kézikönyve, a biztos vonatkoztatási keret. A munka hat kiadásából az utolsó 1911-ben jelent meg. Wundt mindegyik kiadást az éppen érvényes ismereteknek megfelelően átdolgozta, ezzel biztosítva a születő új tudomány tanoncai számára azt a (sokszor csak látszólag) biztos referenciakeretet, mely a tudományos paradigmák átvitelének az egyik legegyszerűbb, modern módja (lásd Kuhn, 1984: a tankönyv mint minta). A tankönyvek, a rendszeres taglalatok révén Wundt az éppen születő új tudományt azonnal a hagyományos, nagyobb tekintélyű természettudományokkal állítja egy sorba: a folytonosan megújított tankönyv képviseli azt a hitet, azt a paradigmatikus gondolkodást, hogy a diszciplína elért a pozitív ismeretek kumulatív összegződésének fázisába, s vannak az anyagát rendezni képes egységes módszertani elvei is. Wundt tankönyveit meglepő érzés lapozgatni. A születő új nem gyerekcipőben lopózkodó kisded, hanem érett felnőtt. A tankönyv nem vázlatot ad, s ígérget a jövőre. Kidolgozott, sokszáz oldalas részletező munka, ábrák s táblázatok tömegével. Az új (kísérleti) pszichológia nem szerényen kopogtat a tudományok szentélye előtt, hanem teljes díszben bevonul. A rendszeres taglalásnak ezt a jelentőségét Wundt hatásában már Théodule Ribot (1882) is észrevette a korabeli német pszichológiát tárgyaló monográfiájában, de ugyanez tér vissza többek között a tanítvány Titchenernek (1921a) Wundtot korabeli riválisával, Brentanóval összehasonlító munkájában is. Dwelshauvers (1912, 158. o.) Wundt fiziológiai pszichológiájáról tartott - ma azt mondanók, ismeretterjesztő - előadásában pedig így foglalja össze véleményét: "Wundt fiziológiai pszichológiai munkái elsősorban tapasztalatok tárházaként hasznosak. Ezenfelül szorgos munkáról tanúskodnak s a kísérleti módszernek a lelki élet különböző területeire való egzakt s körültekintő alkalmazásáról. Végül érdekesek s mélyek a munkát irányító hipotézisek.

A mintává válásnak a tankönyv mellett három másik fontos oldala van: maguk az egyetemi órák, a laboratórium és a publikációs fórum létrejötte. Stanley Hall (1912) vagy Titchener (1921b) beszámolójában az előadások a mai olvasó számára szinte karikaturisztikusan mutatják a múlt századi német akadémikus kultúra tanítási stílusát: a professzor az élettől elzárkózva, elefántcsonttoronyban a tiszta megismerés attitűdjét képviseli. A diákok az általa adott témákhoz igazodnak, az egyéni ambíciót szinte mozgalmi fegyelemmel alárendelik a csoportcéloknak. Ezek azonban nem Wundtra nézve sajátos vonások. Az ő specifikuma talán csak az, hogy ennek az akadémikus, "mandarin"-kultúrának a lehetőségeivel egy új tudomány érdekében tudott élni.

A laboratórium megnyitását hagyományosan 1879-re datáljuk. Valószínű, hogy ez az év szimbolikus jelentőségű: Wundt akkor újonnan szervezett filozófiai (!) tanszékén már korábban is folyt kísérletezés, akárcsak az előadásokon kísérleti demonstráció. A laboratórium alapítása nem annak fizikai létrehozását jelentette, hanem azt az intézményes lépést, hogy kiírták az ajtóra: kísérleti pszichológiai laboratórium. Mi sem mutatja jobban ennek merészségét, mint hogy a Wundt-laboratórium alapításával szinte egyidőben az angliai Cambridge-ben James Ward kérvényét pszichológiai laboratórium alapítására az egyetem azzal utasítja el, hogy egy ilyen, a lélek méricskélésével foglalkozó egység lealacsonyítaná a lelket, s megengedhetetlen kihívást jelentene a vallásos világkép számára (Hearnshow, 1964). Wundt intellektuális merészsége a laboratóriumalapítás szimbolikus értéke révén nyilvánvaló. Ennek jelentősége visszatekintve is világos. Az akadémikus pszichológiával elégedetten alternatív felfogások első s legfontosabb támadási felülete azóta is a laboratórium. Eredményei úgymond nem általánosíthatóak, a kontextus korlátozott s lealacsonyítja az embert. Maga a laboratórium a korban a természettudományosság auráját növelte az új tudomány körül: egy olyan valóságos fizikai helyet jelent, ahol dolgozni lehet, egy helyet, amely műszerekkel van felszerelve, s ettől tudományos, ugyanakkor pedig - mint újfent Tichener szemlélete leírására hivatkozhatnánk - vonzó tartózkodási hely is az új tudomány elkötelezettjei számára. Ez azóta is így van, s nemcsak a pszichológiában. Bruno Latour (Latour és Wolgar, 1986) leírásából ismerjük, milyen fontos emberi hely a laboratórium.

Ami a publikációs fórumot illeti, Wundt 1983-ban indítja el az első kísérleti pszichológiai folyóiratot Philosophische Studien címmel. A tanszék hivatalos állását tükröző cím ellenére valójában pszichológiai lapról van szó: ebben jelennek meg az egyre szaporodó tanítványok kísérleti dolgozatai, de a mester kisebb művei is. Az 1881 és 1902 között 20 kötetet megért folyóirat, mely 1905-ben azután - a helyzetet legitimalizálandó - megváltoztatja nevét Psychologische Studien-re, a kísérleti lélektan megszületésének tanulságos dokumentuma, mely a kísérleti eszme legfőbb terjesztője is volt a tankönyvek mellett. A tanítványok számára - s ez nem elhanyagolandó szociológiai keret - az önálló érvényesülés csatornáját is biztosította, az első lépéseket az akadémiai hely megtalálásához.

Márpedig a tanítványok száma igencsak nagy. A laboratórium révén Lipcse vagy három évtizeden át az új pszichológusok Mekkája. Ben-David és Collins (1966) a kísérleti pszichológia kezdetein érvényes mester-tanítvány viszonyokat áttekintő genealógiai fákat felvonultató munkájukban igen részletesen dolgozzák fel ezt. Németországban Wundt genealógiájához kapcsolhatók Martius, Kirschmann, Münstenberg, Lange, Lehman, Krüger, Kiesow, Meumann, Dürr, Storring, Wirth, Marbe, Külpe, s Külpén keresztül Mayer, Orth, Ach, Bühler, Messer. Wundttól független s ugyanakkor saját, de jóval kisebb tanítványi körrel bíró pszichológusok akkoriban (a szerzők 1850-1909 közötti megvédett disszertációkból indulnak itt ki) csak Brentano, Stumpf, G.E. Müller és Ebbinghaus voltak. Angliában is van néhány közvetlen (Smith, Drever) és számos közvetett Wundt-tanítvány (Spearman, Watt, Cyrill Burt), a sajátosan brit kezdemények (Galton, Morgan, Pearson) mellett. A közvetlen tanítványi értelemben vett Wundt-hatástól a 19. században egyedül a francia nyelvterület mentes, ahol csak a svájci Flournoy és Claparéde voltak közvetett Wundt-tanítványok, de a korai nagy nevek (Janet, Binet, Piéron, Ribot, Dumas) tőle függetlenek, bár jól ismerik munkáit - elég csak Ribot (1882) több kiadást megért híres ismertetésére gondolnunk a korabeli német pszichológiáról. Amerikában Wundt közvetlen tanítványai James McKeen Cattell, Wolfe, az Angliából jött Titchener, Angell, Scripture, Seashore, Pace, Judd, Baldwin, Stanley Hall, közvetettek Stratton, Woodworth, Washburn, Yerkes, Dunlap, Sanford, Jastrow, Patrich, Terman. Van azért itt is független vonal persze, mely William Jamestől vezet Thorndike és Watson felé.

Az orosz pszichológia kezdetei sem függetlenek Wundttól. Már 1859-ben, Helmholtz heidelbergi tanszékén egy egész éven át egy szobában dolgozik Wundttal Szecsenov, akiből ugyan a legkevésbé sem lett wundtiánus pszichológus, de feltételezhetjük, hogy jól ismerte ezt a pszichológiát. Az első modern értelemben vett orosz kísérleti pszichológus Nyikolaj N. Lange viszont már Lipcsében tanult Wundtnál, s első munkáit az appercepció fogalmáról Wundt lapjában közölte (Lange, 1888), hogy aztán később az appercepció wundti értelmezésének éles kritikusává váljon, éppen egy Szecsenov hatását is mutató, motoros figyelemre vonatkozó elmélet keretében (lásd erről Jarosevszkij, 1968, 400-405. o.; Szmirnov, 1975, 89-91. o.). A századelőre nézve pedig közismert, hogy a Moszkvai Egyetem nagy befolyású lélektani intézetének alapítója (1912), Cselpanov határozottan wundtiánus programot képviselt, éppen a szecsenovi hagyomány ellentételezéseként is (Bugyilova, 1975).

Wundt és a magyar pszichológia kezdetei

A zarándoklatból, illetve Wundt szellemi hatásából a magyar pszichológia sem maradt ki. A vallási felhangú pszichológia eleinte fanyalogva, Wundt pozitivizmusát és az idealizmus hiányát bírálva fogadja a kísérleti pszichológia programját (ilyan például Kozáry Gyula 1898-ban írt dolgozata). Később azonban a felvilágosultabb "újkatolikus" szemlélet helyet ad a kísérleti pszichológiának is. Wundt és az egész német kísérleti pszichológiai szemlélet első részletes ismertetője a piarista Kornis Gyula (1885-1958). 1911-ben megjelent Okság és törvényszerűség a pszichológiában című műve a pozitivista szellem elleni harchoz keres támpontot Wundtnál: számára a wundti pszichológiai törvény fogalma a kor sok törekvésének egyike a mechanikus okság meghaladására. Ugyanebben az évben megjelentetett Elemi pszichológiai kísérletek című könyve az első részletes laboratóriumi leíró kézikönyv a kísérleti pszichológia módszereiről. Részletes pszichológiája az 1917-19 között megjelent A lelki élet, három kötetben, 1350 lapon adja egészen részletes ismertetését az új pszichológiának. Ekkorra persze már az új megfontolásokat is figyelembe véve. Wundt a módszertani és történeti fejezetekben a szellemtudományos iránnyal, Brentanóval és a würzburgi iskolával összevetve jelenik meg nála. Kornis a kísérlet mellé határozottan odaállítja a kultúrális fenomenológiát is, elsősorban Dilthey hatására. 1921-ben monográfiát is szentelt az épp hogy elhunyt Wundtnak. Ez a sokoldalú értékelés megfontoltan mérlegeli Wundt útvesztéseit (például néplélektana meg akarja haladni az egyéni lélekből való kiindulást, de ez nem mindig sikerült, voluntarizmusa néha spekulatív stb.).

Wundt a Kornis-féle eklektikus akadémikus pszichológusok közvetítő munkáján túl is hatással bírt. Pikler Gyula (1864-1937), a Társadalomtudományi Társaság egyik vezetője, a századelő radikális jogfilozófusa pszichológiai munkásságában elsősorban a kor német tudatlélektanához kapcsolódik, ha nem is sokban Wundthoz. Olyan akaratelméletet dolgoz ki, mely az értéktételező, saját sorsát befolyásoló társadalmi ember viselkedését lenne képes jellemezni. Gombocz Zoltán,a modern magyar nyelvészet egyik úttörője pedig közvetlenül a wundti néplélektanra épít. Lipcsei tanulmányútja nyomán hosszú tanulmányban ismerteti Wundt néplélektanát (Gombocz, 1903). Észreveszi benne azt az igényt, hogy ne a kész lélektant húzzuk rá a kultúra tényeire, hanem a nyelvből és a kultúrából tudjunk meg valamit a lélek magasabbrendű szerveződéseiről. Később, jelentéstanában azután Gombocz részletesen is alkalmazza a szójelentés változásaira azt a Wundttól átvett elvet, hogy a változások leírhatóak a pszichológiai mechanizmusok segítségével.

A szerephibridizáció

Bizonyos értelemben mindezek a tényezők külsődlegesek: nagy hatása volt Wundtnak, joggal tekinthető ősnek, mert a családfák tanulsága szerint tőle indult olyan lavina, ami a korábbiakra (például Fechnerre) s kortársaira (például Brentanóra) nem jellemző, tankönyveivel is elősegíti a folyamatosságtudatot etc. De mi az az attitűd, amit képvisel, ami magyarázza kiugró szerepét? Ben-David és Collins (1966) már említett munkájának alapvető mondanivalója pontosan erre vonatkozik. Az újításhoz, jelen esetben egy új tudomány megszületéséhez szükséges új gondolatok - hirdetik - intellektuálisan viszonylag hosszú időn át rendelkezésre állnak, az új robbanásszerű megjelenése azonban szociológiailag akkor lesz jellemző, amikor az újdonság egy formálódó identitás részévé válik. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a kísérleti és fiziológiai munkák megsokszorozódása a pszichológiában egy új identitás létrejöttével magyarázható. Ez az identitás azon alapult, hogy a természettudományokból jött emberek a természettudományok akkori, nagyobb tekintélyét s mindenhatónak kikiáltott módszerét, a kísérletezést terjesztették ki az akadémikusan a filozófia terrénumának számító pszichológiai kérdésekre. A versengőbb, s magasabb státuszból a kevésbé versengő s alacsonyabb státuszú területre átlépett emberek "alapítják" meg az új attitűdöt, identitást s ezzel az új tudományt. Olyan fiziológusok ők, akik természettudományos attitűddel akarnak a filozófiában érvényesülni. Ebbe az attitűd-összeolvasztásba belejátszik egy egzisztenciális mozzanat is: a korábban hirtelen új tudományként felfutott élettanban "minden hely foglalt", ugyanakkor a német idealizmus s általában az akadémikus filozófia hullámvölgyben van, oda viszonylag könnyű betörni. Ennek az egzisztenciális mozzanatnak a jelentősége negatívan is ismert. Évtizedekkel később Husserl 1912-ben (magyarul 1970) a természettudományos attitűd ellen szólva azt is sérelmezi, hogy a német filozófia tanszékeket természettudósok vezetik.

Az összekapcsolódás mintapéldája s ezzel az új identitás egyik legfontosabb kialakítója Wundt. Mint Helmholtz asszisztense 17 évig vár kinevezésre a Heidelbergi Egyetemen, s mikor ez végül nem sikerül, megpályáz egy megüresedett filozófiai tanszéket, először Zürichben, majd Lipcsében. E tanszéken azonnal hirdetni kezdi - az új identitást óvandó -, hogy itt valami többről van szó, mint a lélekről szóló spekulációkról: az új pszichológia a belső tapasztalás német idealista filozófiai hagyományát egyezteti össze a természettudomány kísérletezésével. (A várakozásról s a Lipcsébe kerülés körülményeiről igen részletes, az emberi oldalt is ézékeltető beszámolót ad a tanítvány Titchener, 1921a, b; Diamond, 1980, filológiailag is igen gazdag munkája pedig a fentieken túl a karrier és a politika összefüggéseire is kitér.)

A filozófiai kérdések s a természettudományos gondolatok összekapcsolása természetesen a modern pszichológia egész előtörténetére jellemző volt. Gondoljunk Descartes-ra, William Jamesre vagy akár Fechnerre. Ezeknél a szerzőknél azonban még csak "gondolatok hibridizációjáról" van szó. Wundt az, akivel megteremtődik am szerepek hibridizációja mint egy új szakmai identitás alapja. Vagyis: a modern pszichológia megszületése nem pusztán intellektuális erőfeszítés kérdése volt - mint ahogyan egy tudomány általában nem csak intellektuális szervezet - s Wundt tényszerűen jól dokumentálható szociológiailag kiugró szerepe arra vezethető vissza, hogy ő képviselte legmeggyőzőbben az új hibrid szerepet.

Az új pszichológia akadémikussága

A kiinduló kérdésre adott válasz - miért éppen Wundt - kettősen szociológiai jellegű tehát. Azért őt emeljük ki alapítóként, mert neki volt legnagyobb hatása, egy új tudomány eszközeit körvonalazta, másrészt mert ő képviselte leghatározottabban a kísérleti pszichológia megszületéséhez szükséges új identitást. Ennek lényege, hogy a természettudomány módszereivel a lélekre vonatkozó kérdéseket ki kell szakítani a filozófiából. Mivel a szerephibridizáció a filozófia és a fiziológia mint két akadémikusan respektált diszciplína között ment végbe, a kialakult új szerep is akadémikus jellegű lett. A mai pszichológusok számára többnyire életidegennek tűnő módon Wundt úgy vélte, hogy a pszichológiának filozofikus kérdésekre kell tudományos választ adnia, s nem a gyakorlat gondjaira felelnie. Német változatában az új szakma egész gondolkodásmódja nem a hétköznapi életből indul. Ez a vállalt életidegenség a magyarázata annak, hogy a kezdeti flörtölés után az amerikai pszichológusok jó része - a sajátosan amerikai pszichológusok - szakít Wundt örökségével. William James csalódása közismert. Kettejük attitűdbeli eltérésének Boring (1942) egy sokatmondó című tanulmányt szentel, amelyben az emberi természetet állítja szembe az érzékeléssel. De ideálokat keresve a Wundtot korábban hosszú tanulmányban ünneplő Stanley Hall is Freudra vált, és James Mark Baldwin csalódása is közismert. A Wundtnál sokat kísérletező James McKeen Cattel pedig az evolúciós galtoni paradigma hatása alá kerül, s hazatérve Amerikába az egyéni különbségek kutatásának élharcosa lesz. Blumenthal (1980), és Rieber (1980) amikor részletesen elemzik Wundt amerikai sikerének rövidségét, a kiábrándulás fő okaként ezt az életidegenséget emelik ki, azt, hogy az amerikai dinamikus életszemlélet és az evolúciós-funkcionalista gondolkodásmód nehezen volt összeegyeztethető Wundt akadémizmusával.

Más kérdés persze, s Wundt központi jelentőségét közvetlenül nem is kérdőjelezi meg, hogy helyes-e, ha a megszületésre egyetlen csomópontot képzelünk el. A pszichológia azóta eltelt története állandó meghasonlásaival és szakadásaival óvatosságra int. A kezdetet általában mégis úgy képzeljük el mint monogenezist, ahonnan egyetlen szál vezet, amely azután megoszlik. Vannak azonban e téren is kritikus hangok. Jarosevszkij (1968) a tapasztalati pszichológia hat kezdeti programjáról beszél. Mueller (1979) expliciten ki is fejti, hogy a modern pszichológiában már születésekor több vonalat kell feltételeznünk, melyek különböző kombinációkban át meg áthatják egymást (szerinte ezek a fonalak a fizika, a biológia, a társadalmi orvoslás és a materialista filozófia), a pszichológia megszületése azonban nem kapcsolható kizárólagosan egyikükhöz sem. Azt is kimondhatjuk, éppen a Wundtnál alkalmazott szerephibridizációs gondolatnak megfelelően, hogy maga a pszichológia megszületése mögötti attitűd kialakulása sem egyetlen csomópontú. A Wundt-féle akadémikus hibridizáció (filozófia keresztezve a fiziológiával) volt kétségkívül a leghatásosabb, mert hivatalos hivatást adott, s az akadémikus keretek miatt gyorsan létrehozott egy hatékony kommunikációs hálót (tankönyv, tanítványok, folyóirat). A pszichológia későbbi, gyakorlati szakmaként való megjelenése szemszögéből azonban fontos, hogy szinte ezzel egyidőben még kommunikációs hálók kialakítása nélkül, de - megjelent egy másik szerephibridizáció is. Ez a gyakorlatias s ugyanakkor műkedvelő jellegű, nem állásszerűen űzött pszichológia a gyakorlati emberismeret s a természettudományok, elsősorban az evolúciós biológia hibridizációjából keletkezik. Első nagy nevei Galton, Janet, Binet és Freud. Terepe nem a laboratórium, kérdései gyakorlatiasak, a hétköznapokból származnak, s művelői vagy teljesen műkedvelők (mint Galton), vagy megőrizték másik, orvosi identitásukat. Ez a külsődleges jegy - hogy nem igyekeznek elismert társadalmi szerepet alakítani a pszichológia számára, csak csinálják azt - történetileg döntő jelentőségű. Bár a pszichológus foglalkozás keletkezése s gyakorlata szempontjából nagyobb hatása van e második hibridizációnak, ahhoz, hogy az elismert legyen, előfeltétel volt az akadémikus identitás megléte s az az énreprezentáció, mintha a kettő - az akadémikus identitás s a gyakorlati szerephibridizáció - egymás folytatása lenne (lásd erről).

Tárgy és módszer: a kísérleti pszichológia programja

Milyen az a pszichológia, mely Wundttól elindul? A szakmai köztudatban róla kialakított összkép, körülbelül az alábbi: elementarista tudatlélektan, mely a lelki életet mozaikszerű összetevőkre boncolja fel, s a lelki élet bonyolultságáról a végső egységek passzív kombinációi (e kombinációk mondattanát írnák le az asszociációs törvények) adnának számot. Ugyanakkor ez a pszichológia élettani: a lelki életet visszavezeti a fiziológia alaptörvényeire (redukcionista), s ennek megfelelően érzéketlen az értelem-jelentés s általában a magasabb humán szerveződések iránt. Kutatási módszere a kísérlet, adatait laboratóriumok életidegen homályában szerzi.

Karikatúra ez a kép, mely Wundt mellett sokat köszönhet bírálóinak, annak a ténynek, hogy az őt követő irányzatok mind a klasszikus mintához viszonyítva fogalmazták meg saját új mondanivalójukat, s ennek során sokszor készítettek sosem létezett, de mutatós karikatúrát a mesterből. Félrevezető ez a Wundtot elementaristának és naturalisztikusnak ábrázoló beállítás. A szintetikus lelki jelenségként posztulált akarat kitüntetett szerepe Wundtnál, illetve a kulturális, szellemi objektivációk előtérbe állítása a néplélektanban legalábbis megkérdőjelezik az összkép helyességét.

Kísérlet és önmegfigyelés

Nézzük meg először magát a módszert: hogyan kísérleti s laboratóriumi maga Wundt programja? Közkeletű felfogás a modern pszichológiáról, hogy módszeréhez, a kísérletezéshez találta meg tárgyát. Ez a megfogalmazás nem is nagyon rejtett kritikát tartalmaz: azt sugallja, hogy a modern pszichológia képviselői azért kezdtek olyan száraz, életidegen (unalmas) dolgokkal foglalkozni, mint az érzékelési küszöbök vagy az asszociációképzés elemi folyamatai, mert ezekhez volt megfelelő módszerük. Wundték számára azonban a kísérletezés a filozófusok hagyományos karosszékből űzött pszichológiájának módszertani meghaladását jelentette. S történetileg sem jelentéktelen fordulat ez. Richard (1992) mai áttekintése világosan mutatja például, hogy a tizennyolcadik században sem elvi, koncepcionális okokból nem születik meg az intézményesült pszichológia, hanem a módszer hiánya miatt. Mind a filozófia ismeretelméleti fejezeteiből, mind a mindennapi problémákból kiinduló pszichologizálás hiányossága spekulativitása volt. Elképzeléseit nem kapcsolta össze rendszeres adatszerzéssel.

A wundti pszichológia helyzete kísérlet és önmegfigyelés viszonyát tekintve történetileg kétarcú. Visszafelé tekintve, a hagyományos, spekulatív karosszék-pszichológia felől nézve, a kísérlet tűnik újdonságnak, vagyis az, hogy a pszichológus a kutatás folyamatába rendszeresen variált független változókat vezet be, s ezzel megjelenik az objektív attitűd. Ugyanakkor a 20. századi objektivisztikus trendek felől tekintve, ez a pszichológia szubjektív, az válik kiugró jellemzőjévé, hogy hisz az önmegfigyelés doktrínájában.

Wundt számára a kettő - kísérlet és önmegfigyelés - szervesen összetartozik: "A pszichológiai önmegfigyelés kéz a kézben halad a kísérleti fiziológia módszereivel" (Wundt, 1874, 2. o.) írja klasszikus művének bevezető lapjain. A természettudományos kánonnak felel meg a kísérlet bevezetése: erre a jelenségek kiváltása, előidézése miatt van szükség (Wundt, 1898). Vagyis a kísérlet a pszichológiában is a természet feletti kontroll gondolatának analógiájára, az ellenőrzés kontextusában jelenik meg.

A kutatás eszménye azonban: olyan kísérlet, amelyben a kísérletező által rendszeresen változtatott külső eseménynek (ingereknek) megfelelően figyeljük egy belső esemény, az önmegfigyelés kísért élményváltozásait. Megmarad itt a hagyományos pszichológia doktrínájából örökölt központi alapelv: saját lelki állapotaihoz az ember hozzá tud férni, azok az ő diszkréciója alá tartoznak, az önmegfigyelésnek adatait tekintve mindig igaza van. Ugyanakkor mégis másról van itt szó, mint a korábbi filozófusok önmegfigyelése, illetve a hétköznapi ember saját lelki jelenségeiről meglévő tudomása esetében. A hagyományos "karosszék-pszichológiában" ugyanis a "kutató" és az önbeszámolót adó személy tipikus esetben ugyanaz volt (maga a filozófus); Wundttól kezdve ezek a szerepek elválnak egymástól. A pszichológus egy másik személy önmegfigyelését fogja adatként használni. A külső megfigyelő - a kutató - azonban továbbra is úgy kezeli a beszámolót, mint a posztulált belső valóságra vonatkozó feltétlenül érvényes számadást. Watson (1970) és a behavioristák az önmegfigyelés radikális bírálatában ott lépnek majd módszertanilag tovább, hogy a kísérleti személy és a kísérletező szerepét még jobban elválasztják. Nem teszik fel, hogy a kísérleti személy szavai valamilyen privilegizált belső világra vonatkoznak. Beszámolóját ugyanúgy kezdik kezelni, mint bármilyen objektív tárgyat. Az önmegfigyelés "szóbeli beszámolóvá" válik, mely a viselkedés egy formája. Érdemes azonban hangsúlyozni, hogy a wundti pszichológia is tartalmazott egy reflexelvű ihletést. Maga az inger-válasz séma itt is megjelenik a kísérlet felépítésében, de nem az antológiai elkötelezettségekben. A "válasz" még a belső világ része.

Az önmegfigyelés használata Wundt felfogásában túllép a mindennapiságon, de túllép az alkalmi számadáson is. Rendszeres ingeradás. Ezenfelül szabályokat vezetnek be az önmegfigyelésre, s kísérleti személyekként csak előkészült, begyakorolt kollégákat használnak. A megfigyelőnek tudnia kell, hogy mikor vezesse be az önmegfigyelést; figyelnie kell a kísérlet közben: megismételhető adatokat kell produkálnia (Robert Watson, 1964 ad jó jellemzést erről). A kollégák használata nagyon komoly kritérium volt. A klasszikus német pszichológia abban az értelemben is akadémikus, hogy az úttörők elképzelhetetlennek tartották azt, hogy pszichológiailag iskolázatlan személyek valóban használható adatokat produkálnának: az önmegfigyeléshez fogalmilag iskolázott szem kell. Ellentmondást érzünk ma itt, hiszen ugyanakkor maga a kartéziánus önmegfigyelési doktrína, amit lényegében Wundt is követ, felteszi, hogy tudattartalmaihoz minden ember hozzáfér. Mindenesetre - mint Flugel (1964) megemlíti - sok ésszerű mozzanat volt abban, hogy a kezdeti évtizedekben a pszichológusok felváltva szerepeltek kísérletvezetőként és kísérleti személyként. Egy önmegfigyeléses reakcióidő vagy küszöbmérési kísérlet sokszor több ezer, nevetségesnek, megalázónak tűnő, s mindenképpen rendkívül unalmas megfigyelésből áll. A beavatottak részvétele biztosította a nevetségesség kivédését, s kellő diszkrécióval vette körül a vállalkozást.

Az introspekcióval - úgy, ahogyan azt Wundtnál s követőinél használják - éppen e trenírozottság miatt volt számos gond. A század elején, a képzet nélküli gondolkodás vitája kapcsán veszik észre (Woodworth, 1915), hogy a laboratóriumok gyakorlási hatásokat eredményezhetnek. Az alaklélektan tágabban is megfogalmazza a vádat (például Köhler, 1947): maga a hit az elemekben, és az elemző stísusú önbeszámoló kölcsönösen feltételezik egymást. Önbecsapás, amikor a hagyományos elementarista pszichológus az elemek közvetlen, élménybeli adottságára az önmegfigyelés alapján apellál; szakmai hite határozza meg éppen az önmegfigyelést. Nem téved, amikor elemekről számol be, élményei valódiak, de a "természetes", befolyásolatlan beállítódás esetén nem ezek jelennének meg. Filozófiailag is megjelent a kettősség. A például fiatal Bertrand Russell (1911) által is képviselt érzetadat elmélet felteszi, hogy tapasztalás révén való tudásunk elemi dolgokról (színek, formák stb.) van. Már pl. az asztal élménye is kikövetkeztetett, másodlagos. A fenomenológusok, például Husserl (1912) ezt megkérdőjelezik. A "természetes attitűd", az előítéleteket levetkezett beállítódás az ő élményvilág értelmezésük számára nem érzetadatokat ad, hanem értelmes egészeket.

Az introspekciós kísérlet másik gondja már saját korában az, hogy kevés a hozama. A wundti típusú pszichológia legfontosabb eredményeit olyan kutatások hozzák, melyek egyáltalán nem támaszkodnak az önmegfigyelésre az adatszerzésben. Gondoljunk Ebbinghaus (1884) emlékezési törvényeire, melyeket annak alapján állapított meg, hogy mit tesz a személy, s nem annak alapján, hogy mit mond arról, amit tesz. Pedig itt ő maga volt a kísérleti személy. A reakcióidő-kutatásokban s hasonló időben szerveződő folyamatoknál pedig az önmegfigyeléses adatok - melyeknek a folyamat feltételezett fiziológiai logikáját kellett volna követniük - kifejezetten zavaróak voltak. A mozgásszándék élménye például megelőzte az inger tudatos észlelését.

Miért volt Wundt számára egyszerre központi jelentőségű az önmegfigyelés és a kísérlet? Ennek megértéséhez gondolnunk kell arra, hogy Wundt mint korának gyermeke, egyik arculatában hívő pozitivista. (A hazai szakirodalomban ennek fontosságát Kozáry Gyula már 1898-ban elég kritikus hangon hangsúlyozta.) Mégpedig nem akárhogyan pozitivista, hanem úgy, hogy szemben áll azokkal, akik a pozitivizmus révén a pszichológiát ki akarják iktatni. Auguste Comte () a múlt század közepén fejti ki, hogy mindaz, ami pozitív ismeret lehetne a pszichológiában, felosztható a szociológia és a fiziológia között; ha valami maradhatna a pszichológia saját terrénumának, az csak az önmegfigyelés szubjektív világa lehetne. Ez utóbbi azonban - megbízhatatlanságánál fogva - nem illeszthető bele a pozitivizmus módszertani kánonjaiba. Wundt ezt a szomorú ítéletet a módszer felől azzal próbálja meg felülbírálni, hogy a pszichológiában a kísérlettel tudományossá teszi az introspekciót. A pszichológia részben azáltal lehetséges, hogy meghaladhatók az önmegfigyelés Comte ostorozta buktatói (a torzítások, a retrospekció stb.; lásd erről Brett, 1960; Jarosevszkij, 1972).

A szubsztanciális oldalon Wundt a pozitivizmus szubjektivisztikus változatát képviseli. Mint pozitivista a közvetlenül adottal akar foglalkozni. A közvetlenül adottat azonban annak az impresszionisztikus ismeretelméletnek megfelelően fogja fel, ahogy az a legvilágosabban Mach (1927) munkájában jelenik meg: élményeink valósága a közvetlenül adott, minden egyéb - a tárgyak világa is - kikövetkeztetett. (Mach impresszionizmusáról lásd Nyíri, 1980). Ennek az ismeretelméletnek a következménye, hogy Wundt szerint a természettudomány közvetett, fogalmi ismereteket hoz létre. A lélektan viszont közvetlen, szemléleti, ezért ez az utóbbi, az újabb tudomány egyben a pozitivistább is: "A lélektan, feladatának sajátszerűségénél fogva, szigorúbban tapasztalati tudomány" (Wundt, 1898, 21. o.). A pszichológia helyét a tudományok palettáján az biztosítja - ellentétben a comte-i jóslattal -, hogy a minden jelenséggel kapcsolatban felvehető egyik attitűdöt képviseli: a szubjektív attitűdöt. Mivel minden jelenség "élmény", nincsenek külön tárgyak, melyek révén a pszichológia megtalálhatná helyét a tudományok világában. A szerénytelen konklúzió az, hogy az ifjú tudománynak minden a tárgyát képezi, a pszichológia minden tudományos tevékenység propedeutikája. Két mozzanatot érdemes itt kiemelni. Mach következetesebb, mint Wundt: számára az élmények eredendően semlegesek, Wundt számára belsőek. Nem is véletlen, hogy Mach Wundtra sosem hivatkozik elméleti kérdésekben. Wundt tanítványa, Titchener (1924) teszi majd renszere alapjává Mach elementarizmusát. A másik érdekesség a szubjektivitás. A mai vitákban a mentális természetéről az egyik vízválasztó mozanat, hogy feltételeznek-e élményminőségeket (kvalia) vagy sem (vö. Dennett, 1991). Wundt számára a kérdés fel sem merülhet( a szubjektív mozzanat éppen a kiindulópont.

Wundt kettősségei

Wundt pszichológiájának átfogó jellemzője a dichotómiákban történő építkezés. Programját, a pszichológia helyét, célját, de még módszereit is tudatosan vállalt kettősségekben fogalmazza meg. Ugyanakkor a kritikus olvasó további, rejtett kettősségeket is észrevehet életművében, melyeket Wundt nem vállalt. Ezek is máig tanulságos rejtett kettős motivációk, illetve a hirdetett és a gyakorolt értékrend és pszichológia közötti ellentmondások. Mindmáig húzódó, a pszichológia azóta eltelt történetét is megvilágító kettősségekről van itt szó, melyek a mai lélektan többnyire különböző szerzőknél élő kettősségeit is érintik, azzal a bájjal tetézve, hogy itt e kettősségek egyetlen életművön belül jelennek meg. Ez indokolja, hogy először tekintsük át azokat a kettősségeket, melyeket Wundt maga hirdetett, azután kíséreljük meg néhány rejtett kettősség bemutatását, s rövid értelmezésüket.

A kétféle tapasztalás doktrínája

A pszichológia tárgyának és tudományok közötti helyének kijelölésében Wundt kompromisszumos álláspontot fejt ki: a lélektan külön tudomány, de nem azért, mert van lélek. Maga az elhelyezés, ne feledjük, Wundték számára nem pusztán futólagos, didaktikai kérdés. Mivel ők a pszichológiát egy meglévő akadémiai (egyetemi) rendszerben akarják teljes jogú tudományként azonnal elismertetni, egyszerre meg kell mutatniuk, hogy van olyan tárgy, amivel ez foglalkozik, ugyanakkor, mivel meg akarják haladni a filozófiát, nem mutathatják fel e tárgyként a lelket. Wundt józan pozitivista. Mint legvilágosabban a Fiziológiai pszichológia 5. kiadásának Természettudomány és pszichológia címen külön monográfia formájában is megjelent bevezetőjében kifejti (Wundt, 1903/1983), a modern lélektan kiindulása az aktuális lélek gondolata, vagyis az a legalább Hume (magyarul 1974) óta élő felfogás, hogy a lelki szubsztancia feltételezésére nincsen szükség s alap. A lélek pusztán a lelki történésre, a pszichológiai folyamatok vagy képzetek halmazára alkalmazott kissé félrevezető gyorsírásos rövidítés.

A pszichológia efféle pozitivista és antimetafizikus megalapozása ma meglehetősen naivnak tűnhet. Úgy érezhetjük, hogy a lelket pusztán képzetek vagy folyamatok aggregátumára redukáló felfogás nem hagy helyet a személyiségnek, s így joggal érte hamarosan számos bírálat. Nem szabad azonban felednünk, hogy összes naivitása ellenére, annak ellenére, hogy a személyes azonossággal s hasonlókkal tényleg nem sokat tudott kezdeni, ez az antimetafizikus aspektus a korban nagyon is haladó s pozitív volt. Wundt korabeli vallásos bírálói észre is vették ezt. Heinzelmann (1910) például jól látja, hogy az aktuális lélek koncepció súlyos kihívás a lélek halhatatlanságának keresztény dogmájával szemben. Legfőbb érvei az aktualitás tannal szemben azóta is sokszor elhangzottak, csak többnyire nem a vallásos filozófia nevében: így nem magyarázható a tudat egysége és a személyiség, az én állandósága. A pozitivista válasz Hume óta erre az, hogy ez az identitás bizonyos értelemben csak illúzió. Nem túlzás e válasz folytonosságáról beszélni. A mai pszichológiában Dennett (1991, 1996b) felfogása határozottan ezt a gondolatot képviseli: a tudat megkonstruált, bár igen fontos s evolúciósan leváló megkonstruált entitás. Hasonlóan vélte már Mach (1927) is, aki az Én-fogalmat mint evolúciósan kialakult hipotézist kezeli.

Ennek az antimetafizikus, a "lélekzsák" minden utódát elvető elképzelésnek megfelelően a modern pszichológia nem keresheti sajátos tárgyát valamilyen külön jelenségkörben, mely elválna a természeti jelenségektől. Természettudomány és pszichológia, mondja Wundt, nem úgy különböznek egymástól, mint például a növénytan és az állattan. Nem eltérő jelenségekkel foglalkoznak ugyanis, hanem egyazon jelenségsor kétféle aspektusával. Ez a kettősség, mint Wundt (1898) maga is részletesen ismerteti, az újkori filozófiában korábban is felmerült. Végső kiindulását Locke (magyarul 1966) külső és belső tapasztalás szembeállítása képezi, melyben az empirikus filozófiai dogmának megfelelően a külvilágot tükröző külső tapasztalás mellett ismeretforrásként szerepel a saját tudatállapotainkra vonatkozó belső reflexió is. Wundt szerint ennek a gondolatnak a folytatása az önmegfigyeléses doktrína is, mely a pszichológiát a belső tapasztalat tudományává tette. A kétféle tapasztalás elméletének hiányossága csak az, hogy nem elég következetes: Wundt a Berkeley-féle fordulatot akarja újra létrehozni, a lélektan igazi helyét egy következetesebb szubjektivizmus révén véli megtalálni. Minden külső tapasztalás tárgya ugyanis egyben a lélektan tárgya is lehet: "amennyiben e természeti jelenségek képzeteket keltenek bennünk, egyúttal a lélektannak is tárgyai" (Wundt, 1898, 18. o.). Külső és belső tapasztalás csak eltérő attitűdök lesznek: a természettudomány a tudattartalmakat külvilági vonatkozásukban (egy másik, Wundtétól radikálisan eltérő gondolatmenet, Brentano szerint intencionalitásukban) vizsgálja. Azt tekinti, amit a világból tükröznek, míg a pszichológia a tapasztalás teljes világát elemzi, azt, ahogyan az élmény a tapasztaló alany számára adott. A biológus számára a fa, a maga sajátos törvényeivel, a külső világ része, a pszichológus számára viszont - szín, szag, téri képzetek összessége.

Láttuk már, hogyan következett e szubjektivisztikus ismeretelméletből az a gondolat, hogy a pszichológia az alapvetőbb tudomány: a pszichológia a közvetlen, a természettudomány a közvetett tapasztalás tudománya lenne. Mindkettő ugyanabból a tapasztalati nyersanyaból indul ki, de eltérő attitűddel dolgozzák fel azt. Egyébként már Wundt említett korabeli vallásos kritikusa, Heinzelmann (1910) is észrevette, hogy ez a "közvetlen tudomány" doktrína nemigen egyeztethető össze azzal, hogy Wundt ugyanakkor lélektani törvényekről és pszichológiai magyarázatról beszél. Heinzelmann szerint ehhez a magyarázathoz ehhez a pszichológiának is át kell lépnie a szemléleti, közvetlen megismerés (a fenomenológia, mondanánk ma) világából a fogalmiba.

A tudomány egységét Wundt számára az biztosítaná, hogy nála a természettudomány is szubjektivisztikus-pszichologisztikus értelmezést kap. Korántsem véletlen tehát, hogy Wundt legambiciózusabb, rendszerteremtésre törekvő továbbvivője, Titchener a tapasztalásformák különbségét már erőteljesen Mach és az empiriokriticisták szűrőjén át interpretálta. Nála válik teljesen világossá a kétféle tapasztalásról az a Wundtban is meglévő értelmezés, miszerint minden tapasztalásnak vagy egy tárgya, és egy felfogása, s míg a természettudomány a tapasztalás tárgyaival, a pszichológia a felfogás módjával, az alany adalékával foglalkozik. Van azonban e szubjektivizmusnak egy fontos pszichológiai következménye is. Technikailag ezt az ingerhiba problémájaként ismerjük. Mivel a pszichológia el kell térjen a természettudományoktól, az élményt úgy kell leírnia, hogy eltekint annak tárgyi vonatkozásától. Ha egy introspekciós kísérletben a személyek lámpáról, billentyűről és hasonlókról számolnak be, akkor követik el ezt az ingerhibát. A pszichológia feladata ennek minél teljesebb leküzdése (Titchener, 1924). Minél "közvetlenebbül" kell számot adni a tapasztalásról. Ez voltaképpen azt eredményezi, hogy az élményalapúnak hirdetett pszichológiában erőszakot teszünk az emberek élményvilágán. A beszámoló Titchener szerint attól válik pszichológiailag tudományossá, hogy zárójelbe teszi az élmények tárgyát (ez a fizika terrénuma). Ezzel a pszichológia éppen azt a közvetlenséget adja fel, aminek követése célja lett volna. Ismét az alaklélektanra hivatkozhatunk, melynek képviselői észreveszik, hogy a klasszikus kísérleti lélektan egészében összefonódik a belső tapasztalás koncepciójával, az életidegen attitűddel, s ezzel állítják szembe a maguk fenomenologikus tapasztalás fogalmát, félretéve az egész ingerhiba-problematikát (Köhler, 1947).

Már Wundt saját korában s más keretekben is észrevették azonban a külső-belső tapasztalás koncepció hiányosságait. Kornis Gyula (1921) Wundtról szóló monográfiájában rámutat, hogy az a tézis, mely következetesen kétféle attitűdöt tételez fel, túlzottan az érzékelés kérdéséből indul ki. Itt ugyanis a pszichológia tárgyai valóban egyszerre a fizika tárgyai is. Mi a helyzet azonban az érzelemmel vagy az akarattal? Hol tárgyai ezek is a fizikának? (Brentano válasza ismét más lenne: az érzékelés és az érzelem intencionalitása más.) Ezt a kritikai vonalat továbbvíve karikírozza azután a kétféle aspektust Harkai Schiller Pál (1940) úgy, hogy az élményben a pármai dóm és saját éhségünk ugyanúgy objektívként, a megismerő alanyhoz képest külsőként jelenik meg, pedig ez csak az elsőnél van így, a másodiknál nem. Továbbmenve, az érzelmi és akarati világban - emeli ki Harkai - Wundt hajlik arra, hogy ezek egyetlen objektív megfelelőjeként a központi idegrendszeri folyamatokat vegye fel, míg a megismerési folyamatoknál a külvilágbeli, tárgyi események a megfelelő vonatkoztatások. Ez a felfogás azt jelenti, hogy a helyzet s a helyzethez történő alkalmazkodás (Harkai ezt a Lewin-iskola értelmében használja) Wundtnál teljesen kiiktatódik az érzelmi folyamatok vizsgálatából. Meg kell mondani persze, hogy ez azóta is az érzelemkutatások egy jó részére érvényes.

Wundt fejtegetései logikailag sem túl koherensek. A lélektan a szubjektivitás tudománya kellene legyen, anyaga az élmény, a maga teljességében. Vajon hogyan képes leválasztani ebből a teljességből azt, ami a szubjektum adaléka, ami sajátlagos tárgya lenne? A természettudós egész kriticista hozzáállásával belső ellentmondásban ez a koncepció feltételezi a csalhatatlan belső szem doktrínáját- ahogy Ryle (1974) jellemezte a hagyományos introspekciós felfogást. A kétféle tapasztalás doktrínájának legfőbb pszichológiai buktatója egy Ryle követő elemzésben a behaviorista és a pszichoanalitikus forradalmat megelőző hit abban, hogy belső világunk áttekinthető számunkra. Számos részaspektus (például az ingerhiba elve stb.) már mind ennek a következménye. Ahhoz, hogy a pszichológia ezt meghaladja, elsősorban arra volt szükség, hogy mint életjelenségeket kezelje a lelki jelenségeket. Mégpedig a lelki jelenségek elhatárolási igénye, a szilárd diszciplínahatár keresése nélkül, evolúciós keretben. Az ezt a hozzáállást követő szerzőket, bár logikailag nem szükségszerű párhuzamban, de nem is izgatták az akadémiai elhelyezésbeli kérdések annyira, mint a német klasszikusokat.

Test és lélek: a pszichofizikai paralellizmus heurisztikus elve

A természettudós, fiziológus Wundt számára kulcsfontosságú kérdés test és lélek viszonya. A kettősség itt a kísérleti pszichológia egészének keletkezési kontextusánál említett kettősségekből fakad: természettudományossá akarja tenni a pszichológiát, de mégis megőrizni mint pszichológiát, mint egy külön tudományt s nem feloldani a természettudományban. Ennek látható jegye, hogy magát a fiziológiai pszichológia terminust is máshogy érti, mint az ma elfogadott. Wundt számára a fiziológia nem ad magyarázó elveket a lelki jelenségekre: a fiziológiai pólus nem redukciós elv, csak a kísérletezés elve (ld. erről Sabat, 1979).

Pszichofiziológiájában Wundt paralellista: nem hirdeti test és lélek azonosságát, ugyanakkor feltételezi, hogy a lelki jelenségeknek mindig megfelel valamilyen fiziológiai történéssor: a kettő között szabályszerű megfelelések vannak. Az elv Wundt szerint két okból heurisztikus értékű: ő a korábbi paralellistáktól eltérően nem tételez fel két szubsztanciát, melyek a párhuzamot hordoznák. Egyszerű jelenségtani párhuzamról, s ugyanakkor fenomenológiai visszavezethetetlenségről, redukálhatatlanság-ról van szó. Az élmény nem magyarázható fizikai jelenségekkel, a "kvalia" visszavezethetetlen, de mindig együtt jár egy fizikai történéssel. Heurisztikus az elv annyiban is, hirdeti Wundt, hogy az ontológiai elkötelezettség nélküli paralellizmus gondolata számos empirikus kutatás inspirátora, új tények felfedezésének segítője lehet (Wundt, 1903/1983; Passkönig, 1912 is hű tanítványi értelmezést ad erről).

A paralellizmus-elv kétarcúsága már Wundt saját korában is kiderült. Sokan értelmezik úgy, mint a természettudós szemérmes materializmusát, s a paralellizmus-elvben különösen, az egész kísérleti pszichológiában pedig globálisan a naturalista materializmus újabb esetét látják (Heinzelmann, 1910). Gyakran a paralellizmust eközben voltaképpen redukcióként, visszavezethetőségként értelmezik, Wundt eredeti fogalmi distinkcióiról gyorsan megfeledkezve. Legalábbis egy mai értelemben vett példány azonosság elméletként értelmezik a párhuzamosságot. Minden lelki történésnek megfelel egy testi esemény, ilyen értelemben "azonos" is vele. Nincs azonban típus azonosság, mely a lelkit a testivel magyarázná is. Ugyanazon lelki jelenségnek nem mindig ugyanaz a testi felel meg.

Mások azonban ugyanebben az elvben a lelkinek nyújtott kiskaput fedezik fel, s Wundtot mint az idealizmus megmentőjét értelmezik. König (1902) monográfiájában nagy súlyt helyez például arra, - éppen a korábbi értelmezések helyretevése végett -, hogy rámutasson, a paralellizmus-elv nem materializmus. Heusner (1920) azt emeli ki, hogy a teljes paralellizmus maga is csak hipotézis. Könnyen lehet, mondja, hogy a pszichológiai jelenségeknek van testi alapjuk (vegyük észre, hogy ő is alapról, s nem szigorúan párhuzamról beszél!): a lelki jelenségek kapcsolatainak viszont már nincsenek. Kiemeli azt is, hogy miközben Wundt a lelki szubsztancia ellen harcol, feltételezi, hogy vannak sajátosan lelki törvények, van olyan kauzalitás, mely a természetitől eltérő, vagyis mégiscsak van saját világa a lelkinek. (A törvények jó összefoglalására lásd Goiten, 1932). Sabat (1979) - fél évszázaddal Heusner után - ugyanígy kiemeli a pszichológiai törvények és a sajátos pszichológiai okság jelentőségét Wundt fiziológiai pszichológiájának nem vaskalapos jellegében. Danzinger (1980a. b) pedig a sajátos pszichológiai törvényekre alapozva mutatja be, hogy Wundt gondolkodásmódjában az empirista angolszász és a természettudományos hagyomány mellett azonos jelentősége van a Leibniztől induló, az elme aktív jellegét hangsúlyozó német hagyománynak. Hasonló képet mutat be Robinson (1982) is.

A teljes képhez az is hozzátartozik még, hogy a korban a paralellizmus általános elvét megpróbálták specifikus részelvekre is felbontani. Eközben a puszta jelenségtani párhuzam sokszor szinte észrevétlenül materialisztikus értelmezést kap: a testi folyamatok a lelkiek "alapjává" válnak, ha nem egyenest okává. Georg Elias Müller (1850-1934) - a Wundt laboratóriumával a korban egyedül összemérhető göttingai laboratórium megalapítója - 1894-ben publikálta a legnagyobb befolyást gyakorló megoldást. Négy axiómája egymás után kifejtve egyre konkrétabb viszonyokat tételez fel (Müller, 1896/1983, 154-155. o.).

  1. A tudat minden állapotát valamilyen anyagi folyamat alapozza meg.
  2. Az érzékleti minőségek azonosságának, hasonlóságának vagy különbözőségének megfeleltethető a pszichofizikai folyamat minőségének azonossága, hasonlósága és különbözősége, és viszont.
  3. Ha egy érzéklet változásai azonos irányba mutatnak, akkor azonos irányúak a pszichofizikai változások is, és fordítva. (Például erősebb élménynek intenzívebb idegrendszeri tevékenység felel meg.)
  4. Az érzéklet minden kvalitatív változásának megfelel a pszichofizikai folyamat valamely kvalitatív változása, és viszont. Olyan kép ez, amely utat nyit ahhoz az értelmezéshez, amely a testi és lelki izomorfiája révén ad egy filozófiailag típus-azonosság elméletet. Köhler (1947) ennek tankönyvi kifejtése során hivatkozik is G.E. Müllerre.

Visszatérve Wundtra: melyik értelmezés a helyes? Az-e, amelyik a rejtett materializmust keresi a paralellizmus-elvben, vagy amelyik Wundt idealizmusát fedezi fel benne? Kétségtelen, hogy a nagy műveket, főként a Fiziológiai pszichológiát olvasva a törzsrészekben javarészt mai értelemben vett pszichofiziológiát találunk. Mégpedig nem is olyan megvetendőt. Wundt részletesen foglalkozik a pszichofiziológiának a kort izgató s máig is központi érdekességű alapkérdéseivel. Hangsúlyozza például a fokozatos differenciáció fejlődési elvét (a funkciók az idegrendszerben s a lelki életben is kezdetben differenciálatlanok), a lokalizációs vitákban a dinamikus lokalizáció mellett áll ki (minden lelki jelenség sok központ együttműködésével kapcsolódik össze, s a funkciók nem szigorúan egy-egy szűk agyi területhez kapcsolódnak; Passkönig, 1912, Heusner, 1920; Sabat, 1979). Az ezeket a témákat tárgyaló, többszáz oldalnyi fejtegetések a mai olvasónak Wundtot élvonalbeli pszichofiziológusként mutatják be. Méghozzá bizonyos értelemben sokkal modernebbként, például kevésbé elementaristaként, s nem merev lokalizacionistaként, mint gondolnók. A maga korában is sokak számára félrevezetők voltak ezek a részek. Fogalmilag azonban Wundt - mint a konceptuális fejezetek mutatják ugyanezekben a munkákban - a paralellizmus elvét egyértelműen nem redukciós materializmusnak szánta. Ám a kétféle olvasat Wundt szándékait illetően korántsem önkényes. A modern interpretátorok közül valószínűleg Robinson (1982) jár közel az igazsághoz, mikor azt elemzi, hogy Wundt egész életművében két ihletés összeötvözésére törekszik: az egyik a 19. századi orvosi materializmus és a Hume-Mill vonal pozitivizmusa, a másik pedig a német romantikus idealista hagyomány "többet akarása", hite abban, hogy az ember nem olyan egyszerű képlet, mint a pozitivista emberkép sugallná. Wundt fenomenologikus megfogalmazásában ez azt jelenti, hogy fizikai és lelki nem azonosítható egymással. A paralellizmus-elv wundti változata és a sajátosan pszichológiai törvények tételezése ezt a vállalt kettőséget tükrözi: Wundt természeti lénynek tartja az embert, de olyan természeti lénynek, aki kiemelkedik a természetből Kiemelkedése azonban nem misztikus jellegű. A néplélektan kapcsán megkísérli kidolgozni, hogy milyen fejlődési mechanizmusok révén valósulhat ez meg. Az egyéni pszichológiában, a pszichofiziológiában viszont ez azt jelentette, hogy - mai zsargonban fogalmazva - bár Wundt megengedi, hogy az elemi lelki jelenségeket visszavezethetjük a fiziológiai folyamatokra, a lelki élet, a magasabb szerveződés törvényeit illetően tagadja a visszavezethetőséget. Ez a szétválasztás s a visszavezetés részleges megengedése igazából csak lehetőség maradt Wundtnál. Maga a paralellizmus fogalmi rendszere biztosította, hogy ne ez kerüljön a középpontba. A párhuzamosság metafora test és lélek kapcsolatáról azt sugallja, hogy a lélek a testi működések fölé emelkedő, külön szinten létező, szemlélődő, önmagába zárt világot alkot, melyre az élethez nincsen szerves szükség. A pszichológia szemszögéből Harkai Schiller (1940), a modern analitikus filozófia fogalmi elemzéseinek szempontjából pedig Ryle (1974) adtak igen szemléletes kritikát erről az "emeletes emberképről". A Descartes-tal induló s a pszichológus Wundtra még mindig jellemző felfogással mindketten az arisztotelészi ihletést állítják szembe, mely viszont a lelket nem külön szerveződésként (emeletként), hanem az életjelenségek sajátos szerveződési módjaként (funkcionalista módon) képzeli el. Wundt egyik "tragikuma" - Harkai emocionális kifejezését használva -, hogy a paralellizmus-elvvel szeretett volna kilépni a naiv mechanikus materialista interpretáció kereteiből, de úgy, hogy megmaradjon a természettudomány biztos talaján; a párhuzam azonban feltételezi a két jelenségsor - a testi és a lelki - eleve meglévő függetlenségét, s nem teszi lehetővé, hogy a lelki élet mint szerveződés beleilleszkedjen az élővilág rendjébe. Wundt alapvető hibája, hogy folytatja a kartéziánus dualizmus hagyományát. Érdemes már itt is megemlíteni, hogy Wundt elmarasztalása Arisztotelész lélekfelfogásával szemben (amit Harkai és Ryle gyakorolnak) nem az egyetlen hang Wundt s Arisztotelész viszonyításában. A lipcsei mester kettőssége itt is előjön: a belga katolikus filozófus Mercier (1897/1925) az akarat - később még elemzendő - problémájára tekintettel úgy tartja, hogy a kor más, intellektualisztikus pszichológusaival szemben Wundt éppenhogy visszatér az arisztotelészi vonalra.

A tartalom és a folyamat pszichológiája

Szokásos a modern pszichológia német kezdeteinek két forrásáról beszélni. Az egyik vonal a filozófiájában szenzualista eredetű, a lelki életet az érzékletekre visszavezethető elemekből felépítő, lényegében a statikus mozaikkép metaforájával jellemezhető tartalom pszichológiája. Ez a pszichológia a brit empirizmus filozófiai dogmájának folytatása lenne német földön (Danzinger, 1980a). A másik pólus e szembeállítás szerint a folyamat pszichológiája, mely a lelki jelenségeket mozgásukban, időbeli lefolyásukban kísérelné megragadni, a kimerevített állókép helyett (O'Neill, 1970). Ennek a szembeállításnak a keretében rendesen Wundtot tüntetik fel úgy, mint a tartalom pszichológiájának elindítóját, olyan követőkkel, mint a fiatal Külpe (1894/1983), Ebbinghaus (1902), s főként Titchener (1898/1982). A folyamat pszichológia modern atyja ebben a felfogásban viszont Franz Brentano (1874/1983) lenne. Az ő arisztoteliánus felfogása az intencionalitást, a tárgyi vonatkozást emeli ki a lelki jelenségek definíciós jegyeként: a lelki elválasztója a fizikaitól nála nem a szubjektivitás, hanem az, hogy amíg a fizikai jelenségek önmagukban valóak, addig a lelkiek mindig valami rajtuk kívül álló dologra irányulnak. Számos következménye van ennek a koncepciónak. A filozófia történetéből jól ismert, hogy a gondolati folyamatok tárgyának keresésével elvezet a logikai platonizmus különböző formáihoz, Husserlhez, Meinonghoz s másokhoz is (vö. Halasi Nagy, 1923; Nyíri, 1980). Jelen összefüggésben számunkra az az érdekes, hogy ez a koncepció a lelki jelenséget úgy fogja fel, mint aminek szükségszerűen két aspektusa van: tárgya, amire irányul (az érzékelésnél például a fizikai tárgy; egy mondat kimondásakor az ítélet) s egy aktus oldala, az a művelet, mely révén eléri tárgyát (az érzékelésnél ez például eltérne az emlékezéstől stb.). Ennek a felfogásnak az örököse a német pszichológiában részben a würzburgi iskola gondolkodáslélektana is, tágabban pedig - itt már némi történészi torzítások is belejátszanak a szerepek elosztásába - az amerikai pszichológiában a funkcionalista felfogás is úgy állítható be, mint a tartalom pszichológiájával szembeállított aktuspszichológia örököse. Az aktuspszichológia hagyománya Brentano meglehetősen "belső" aktusaitól akár a lelki élet motoros elméletéig is elvezet a folyamatok hangsúlyozása révén. Ennek a kétpólusú képnek az érvényesítéséért sokat tett Titchener, aki Wundtot és Brentanót összehasonlító írásában (Titchener, 1921a), de még inkább szisztematikus elméleti pszichológiájában (Titchener, 1924) odáig megy, hogy a Wundttól induló hagyományt mint a "biológiai morfológia" pszichológiai analógját fogja fel, a Brentanótól induló aktus-hagyományt pedig, mely az amerikai funkcionalizmusban csúcsosodik ki, a morfológiai örök kiegészítőjeként mindenütt megjelenő "fiziológiai (működési) elv" pszichológiai megfelelőjeként. Nagyon jellemző Titchener statikus felfogására, hogy - úgy képzelve, ő képviseli helyesen a mester, Wundt örökségét - azt hirdeti: a morfológiai-anatómiai (statikus) szemléletnek mindig elsőbbsége van. A kor feladata a pszichológiában szerinte éppen ezért a lélek szerkezetének feltárása, működésének vizsgálatára csak a felépítés teljes tisztázása után térhetünk át. Ez a merev szekvencialitás meglehetősen egyoldalúan értelmezi maguknak a biológiai tudományoknak a történetét is: sosem foglalkozunk a szerkezettel mindenféle funkcionális megfontolás nélkül. A történelem ítélőszéke előtt azonban - ha ezt a szembeállítást elfogadjuk - a pszichológiában is egyértelműen a funkcionalista felfogás bizonyult fontosabbnak s életképesebbnek.

E beállításnak vannak szépséghibái ott is, ahol folyamatosságot tételez fel a német idealista filozófia aktus fogalmától az amerikai funkcionalisták által hangsúlyozott cselekvés és mozgás fogalmáig. Mindezt Wundt kapcsán azért érdemes ilyen részletesen bemutatni, mert korántsem egyértelmű az, hogy miközben Wundt nyilvánvalóan szembenáll például Brentano felfogásával, valóban olyan statikus pszichológiát hirdet-e, mint az utókor állítja róla. A Wundt és a Brentano elindította két irány számos kérdésben világosan szembenáll egymással már Németországban is. Ezeket már Titchener elősorolta említett összehasonlító tanulmányában: kísérlet - spekuláció; egyneműségre törekvés - sokféle lelki működés; természettudósi alkat - filozófusi alkat. Nem akármekkora elválasztás ez: a szintén Bécsben tevékenykedő Mach perspektívájában például meg sem jelenik az ugyanakkor ott dolgozó Brentano! Korántsem biztos azonban, hogy éppen a tartalom-folyamat szembeállítás a programok szintjén valóban elválasztja-e őket.

Wundt érdekes s nem triviális módon saját pszichológiáját antiintellektualisztikusnak s voluntarisztikusnak tartja. Az ő felfogásában - s ez már korai munkáira is jellemző gondolat - a klasszikus pszichológiának, például a Herbart-félének egyik fő hiányossága az intellektualizmus. A klasszikus lélektan a lelki jelenségben csak a reprezentációt nézi, pedig az élő tudatot áthatja az akarat. A lélektannak tulajdonképpen minden lelki jelenséget az akarat mintájára kell tanulmányoznia. Innen származik a reakcióidő, az akaratlagos mozgás mikrokozmoszának központi kutatási szerepe Wundt laboratóriumában. Ez a voluntarizmus azonban nemcsak konkrét kutatási kérdésekben jelenik meg nála, hanem egész pszichológiájának filozófiájában is. Az aktuális lélek, a lélek szubsztancialitását felváltó koncepció, melyről egyik oldalról láttuk, hogy határozott pozitivista programként is értelmezhető, ugyanakkor úgy is értelmeződik, mint a lélek aktivitásának programja: a lélek nem más, mint akarás, valamire irányulás. Ez a voluntarizmus nem valami logikusan, világosan kifejtett dolog Wundtnál: tiszta logikájú levezetést arra, hogy valóban minden lelki jelenség az akarat mintájára lenne értelmezhető, nehéz lenne találni nála. Legkövethetőbb érvelése talán az, mely szerint a lelki életre sajátosan jellemző törvények, különösen a teremtő szintézis elve, adják meg az akarat középponti pszichológiai szerepének legfőbb motivációját. Minden lelki jelenségben fel kell tételeznünk a filozófiai értelemben vett szubjektum adalékát; lelki életünk belső szervező, átalakító munkával jellemezhető. Nem pusztán kívülről kapott benyomások puszta összessége. Az akarat, az önindította mozgás ennek a belső szervező munkának az alapesete. A pszichológiának, mondja az állítólag statikus szemléletű Wundt (1898), szükségszerűen folyamatokkal s nem tárgyiasított, tárgynak képzelt képzetekkel kell foglalkoznia. Minden lelki jelenséget az akarat analógiájára kell elképzelnünk, mint folyamatot. Eközben azonban, mint Kornis (1921) világosan rámutatott, technikai értelemben is felemás ez a voluntarizmus. Az akaratot hol mint egy speciális lelki folyamatot elemzi, hol mint az összes lelki jelenség integrációs formáját. A voluntarizmust felismerők az utóbbi aspektust, Wundt statikus-itellektualisztikus értelmezői viszont (például Titchener s tankönyvében Boring, 1950 is) az előbbit látják meg benne.

Az akaratnak Wundtnál metafizikai áthidaló szerep is jut pozitivizmus és metafizikai igény között. Az akarat a Wundt szándékai szerint induktív alapú metafizika fő világmagyarázó, egységesítő princípiuma is. Maradjunk azonban egyelőre a pszichológiánál: hogyan lehet, hogy az ezek szerint dinamizmus-központú, voluntarista Wundt mégis a statikusság szimbólumává vált? A kor áttekintői még világosan látják voluntarizmusa központi jelentőségét. A már említett katolikus filozófus, Mercier (1897/1925) éppen a voluntarizmus miatt véli úgy, hogy Wundt az igazi visszatérés Arisztotelészhez, a lélek dinamikus felfogásához. A kor szakpszichológus értelmezői számára is világos volt még Wundt voluntarisztikus mondanivalójának jelentősége: Ribot (1892) a német pszichológiáról szóló híres ismertető könyvében például világosan látja, hogy a hétköznapihoz képest kitágított akaratfogalom (értve ezen minden belülről induló történést) központi jelentőségű, de ugyanígy véli - hogy hazai példát idézzünk - a korabeli lélektanáról szóló összefoglalójában Kornis (1917), majd két évtizeddel később Goitein (1932) is. Heusner (1920) kis kompendiuma is világosan állítja szembe Wundt folyamatközpontúságát Herbarték tárgyszemléletével. Az amerikai pszichológiában Stanley Hall (1912) is voluntaristaként értelmezi még Wundtot.

A filozófiai értékelők számára még világosabb Wundt voluntarizmusának jelentősége: Brett (1912-21/1965) filozofikus igényű pszichológiatörténete, vagy egy másik példát véve Halasi Nagy (1923) kis filozófiai áttekintése szintén világosan látja a voluntarizmus átfogó, világnézeti jelentőséget Wundtnál. Ugyanakkor már a korban számos olyan Wundt-ismertetés, méltatás van, melyekben háttérbe szorul a voluntarizmus. Passkönig (1912), a wundti pszichológia kincstári, házi összefoglalója beszél ugyan az akaratról, de a Kornis említette két keret közül csak az elsőben, csak mint sajátos lelki jelenségről; az akarat a lelki jelenségek tankönyvi hierarchiájában a megismerési mechanizmusokat követően kapja meg jól megérdemelt, ám korántsem kitüntetett helyét. De még a voluntarizmus jelentőségét in principio felismerő Ribot-nál is eléggé a végére csúszik az ismertetésnek az akarat kérdése, az érzékeléspszichológia több tucatnyi oldala után. Dienes Valéria (1914) összefoglalójában Wundt és az egész lipcsei iskola áttekintésekor említésre sem kerül az akarat: Wundték mint a szenzualista elementarizmus képviselői jelennek meg, pedig Dienest aztán még igazán nem befolyásolhatta az amerikai pszichológiában manapság olyan sokat emlegetett Boring-féle értelmezés.

A példákat épp emiatt a mai amerikai újraértelmezési hullám miatt volt érdemes sorolni. Láttuk, hogy szándékaiban Wundt folyamatközpontúbb, mint ahogy ismerjük. Ebből kiindulva a mai amerikai pszichológiatörténet-írásban Wundt tartalompszichológus voltát s sok más jellemzőjét, főként elementarizmusát megkérdőjelezve egy ellensztereotípia alakul ki. Felfedezni vélik, hogy a mozaik-gondolkodású, lélekanatómus Wundt-kép talán csak a funkcionalistákkal harcoló tanítvány Titchener s az őt követő, a pszichológiatörténet-írást évtizedekig uraló Boring (1950) sajátos olvasatának következménye. E felfogás képviselői, például Blumenthal (1975) vagy Danzinger (1980a, b) szerint a fikciós elemantarista Wundt helyett a valódit kell újra felfedeznünk: azt, aki számára még az elemben is a folyamat a fontos, s aki a magasabb szintézisek építését tartja a legfőbb pszichológiai kérdésnek. Új fikciót szül ez az attitűd. Tételeiben Wundt valóban voluntarista volt, s folyamathangsúlyú. Két oka van azonban annak, hogy az elemantarista és statikus olvasat is legalább annyira jogos volt a maga korában, s máig is az. Az egyik a nagyhatású művek szerkezete: bár az akarat központi Wundt számára, a tételszerű kifejtésben az intellektuális rend dominálja munkáit: a tartalomjegyzék s a részletesség, a kutatásokkal való alátámasztottság kérdésében mind-mind mégiscsak intellektualisztikus pszichológiát mutat be. Nem torz tehát, ha már sok kortársa is ennek olvasta. Másrészt voluntarizmusa erőtlen; éppen azért erőtlen, mert természettudósként nem akar túlzottan